A palackozott vizet már régóta úgy forgalmazzák, mint a csapból folyó víz biztonságosabb alternatíváját - ha nem is egyenesen egy hegyi forrásból származik, legalább tisztított és vegyszermentes.
A Columbia Egyetem és a Rutgers Egyetem tudósainak új tanulmánya azonban azt mutatja, hogy a palackozott víz sokkal rosszabb lehet, ha a mikroszkopikus műanyag szennyezőanyagokról van szó, amelyek képesek bejutni a véráramba.
A tudósok évek óta riadót fújnak a mikroműanyagok globális elterjedése miatt, amelyek akkor keletkeznek, amikor a műanyagok egyre kisebb darabokra bomlanak. Az öt millimétertől 1 mikrométerig terjedő méretű részecskéket a Mount Everest csúcsán és a legmélyebb óceáni árkok alján is megtalálták, és ismeretlen hatásuk van az emberi és az ökoszisztéma egészségére.
Korábbi tanulmányok szerint egy liter palackozott víz több tízezer azonosítható (legalábbis mikroszkópon keresztül) műanyag részecskét tartalmazhat. Ezek a tanulmányok azonban megálltak az 1 mikrométeres küszöbértéknél, főként a technológiai korlátok miatt.
A Proceedings of the National Academy of Sciences című folyóiratban január 8-án közzétett e heti tanulmány egy újonnan kifejlesztett lézertechnológiát használ, amely még kisebb darabokat is talál, így a palackozott vízben lévő műanyagrészecskék száma tízszeresére, egyes esetekben pedig több mint százszorosára emelkedik.
A Columbia biofizikusa és a tanulmány társszerzője, Wei Min által feltalált új technológia segítségével a szerzők átlagosan 240 000 műanyagdarabkát mutattak ki literenként a palackozott vízben.
A részecskék mintegy 90 százaléka nanoplasztikának minősült, amelyek, mint a nevük is mutatja, 1 mikrométernél kisebbek. A mikroműanyagokkal ellentétben a nanoplasztikák képesek a beleken és a tüdőn keresztül a véráramba jutni. Onnan a szívizomban és más szervekben megtapadhatnak, a vér-agy gáton át az agyba juthatnak, sőt a méhlepényen áthaladva a magzati csecsemők szervezetébe is bekerülhetnek.
Nem meglepő módon a vizsgált palackozott vízmárkában (a tudósok nem nevezték meg a márkákat) az egyik leggyakoribb nanoplasztik-típus a polietilén-tereftalát, azaz a PET volt, amely a palackozott italok iparában leggyakrabban használt műanyag. Valószínűleg a parányi részecskék a palack összenyomásakor, illetve a kupak többszöri fel- és lecsavarásakor csiszolódnak a vízbe.
Egy másik gyakori műanyagtípus, amelyet a palackozott vízmintákban találtak, a nejlon volt. A tanulmány társszerzője, Beizhan Yan, a Columbia Lamont-Doherty Földmegfigyelő Intézet (LDEO) geokémiai kutatóprofesszora szerint az ilyen részecskék valójában a víz tisztítására tervezett szűrőkből származhatnak.
Egyelőre kevés kutatás mutatja, hogy pontosan mit is csinálnak a nanoplasztikák, ha egyszer bekerülnek a véráramba. Arra azonban bőséges bizonyíték van, hogy a műanyaggyártás során használt vegyi anyagok károsak az emberi egészségre és az emlősök szaporodására.
Még ha maguk a nanoplasztikák nem is károsak, hordozóként szolgálhatnak a műanyaggyártás során használt veszélyes vegyi anyagok, például biszfenolok, ftalátok, dioxinok, szerves szennyezőanyagok és nehézfémek számára, amelyek nagy dózisban károsak, növelik a rák kockázatát és hatással vannak olyan kulcsfontosságú szervekre, mint a vesék, a máj, a szív, a reprodukció és az idegrendszer. Az élelmiszerláncban is felhalmozódhatnak.
"A nanoplasztikák hatalmas világa vár tanulmányozásra" - mondja Min. Még ha a nanoplasztikák teszik is ki a palackozott vízben található műanyag részecskék számának 90%-át, tömegükben jóval kevesebbet tesznek ki - mondja. Ebben az esetben ez a tény kevés vigaszt nyújt: "Nem a méret számít. Hanem a számok, mert minél kisebbek a dolgok, annál könnyebben bejutnak belénk".
